2 - Dollhouse

Sziasztok!

Egy újabb hét elmúlt, ami azt jelenti, hogy elérkezett egy újabb szombat is. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de szerintem nagyon gyorsan telik az idő. Lehet, hogy ez most csak azért tűnik úgy, mert nyolcadikos vagyok, és nemrég fejeztem be a sulit, és ezek a középsulira készülődős dolgok totál kiakasztanak és  furcsának tűnnek, de visszagondolva tényleg gyorsan eltelt ez a nyolc iskolaév. Ez a fejezet több okból is közel áll hozzám, az egyik az, hogy ez volt az első szám, amit Melanie-től hallottam, és azóta is nagyon-nagyon szeretem, és hihetetlenül közel áll hozzám, nagyjából a dalszövege és az üzenetet miatt. Köszönöm szépen a 33 feliratkozót! <3 Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész, és ha szeretnétek következőt, akkor pipáljatok és iratkozzatok fel, valamint ne felejtsetek el egy kommentet hagyni magatok után, hiszen a Ti véleménytek számít nekem a legjobban. <3 Boldog nyári szünetet!! :)xx
M.  

 2 - Dollhouse.

 Throw on your dress and

Put on your doll faces

Már régóta figyelem apát.
Furcsán viselkedik.
Nem, nem arról van szó, hogy velem viselkedik furcsán, hanem úgy általában. Sosem ivott kávét, most azonban egyik napról a másikra hirtelen koffeinfüggővé vált. Ami még borzasztóbb - újságot olvas. Apa sosem volt klisé, az utóbbi hetekben viszont egyszerűen egy unalmas, hétköznapi férfi lett. Ez a probléma az emberekkel - azzal buktatjuk le magunkat, ha megpróbálunk normálisak lenni, miközben az egész élet rendezetlen.
Ma nem volt duplamatekom, és ez azért volt tökéletes, mert egyrészt gyűlöltem a matekot, másrészt pedig nem volt utolsó két órám, így a délutánom jóval hosszabb lett. Boldogan szállok le a buszállomáson, majd aprókat ugrándozva indulok haza. Nem érdekel a jákelők furcsa tekintete, hiszen mindannyian picit hülyék vagyunk, ez a pörgésem nem is olyan különös.
Amikor a házunk elé érek, kiveszem a kulcsomat, azonban amikor megpróbálom kizárni az ajtót, rájövök, hogy az már nyitva van. Ezer rémkép jelenik meg előttem - valaki betört a házunkba, anya ma nem tudott munkába indulni, mert nagyon rosszul van, esetleg meg is halt? Végül arra jutok, hogy valószínűleg én felejtettem el reggel bezárni az ajtót, hiszen olyan kómás fejjel indultam suliba, nem csodálkozom, hogy megfeledkeztem az ajtó bezárásáról.
Anya egy másik városban dolgozik, apa pedig fontos tárgyaláson van, így meglepődök, amikor a bejárati ajtónk is nyitva van, pedig pontosan emlékszek, hogy ma reggel kétszer is ellenőriztem, hogy rendesen bezártam -e. Elbizonytalanodom. Ma reggel volt az egyáltalán? Esetleg tegnap? Megrázom a fejemet és óvatosan benyitok. Az előszobában lerúgom magamról a cipőmet és a konyha felé veszem az irányt, hogy felfaljam a hűtőt, amikor hangokat hallok a nappali felől. Ez végképp gyanús - valaki biztosan itt van. Apa dörmögő hangját hallom, ahogyan nevet, azonban a női hangot, ami tovább fecsrészik, nem tudom felismerni. Életemben még nem hallottam ilyen élettel teli, lágy és dallamos hangszínt mint ezt, és biztos, hogy nem az édesanyámé. Gyanút fogok. Mit keres apa itthon egyedül ezzel a húszas éveiben járó nővel? Megpróbálok egy ici-picit hallgatózni, így ameddig nesztelenül leveszem a dzekimet, a következő párbeszéd fogad:
- Biztos, hogy még egy óráig nem jön haza?
- Két óráig, édesem.
Felfordul a gyomrom. Apa komolyan édesemnek szólította ezt a nőt? Egyáltalán ki ez? És apa mit akar tőle? Nagyjából tizenkhét évvel fiatalabb tőle, sose működne a kapcsolatuk, ha egyáltalán van köztük valami. Ekkor jut el teljesen a tudatomig, hogy apa mit csinál, és azonnal elönt a méreg. Mégis hogy képzeli? Tizenöt évig kitartott anya mellett, nem beszélve arról, hogy az öcsém és én is megbízunk benne. Azonban ezek után mit tehetünk? Ha kiderül, anya irtózatosan dühbe fog gurulni, hiszen sosem volt a nyugodt, türelmes típus. Két dolgot tehetek: most azonnal közbelépni és később elárulni anyának, vagy pedig nesztelenül felosonni a lépcsőn és bezárkózni a szobámba fizikát tanulni. Az előbbi túl sok drámával járna, és bár a fizikáért sem rajongok, mégis amellett döntök inkább.
Úgyis minden kiderül, aminek ki kell derülnie.



A nő egy óra múlva végre elment. Öt percig csókolózott apával az udvarunkban, amit undorral figyeltem a szobám ablakából. Nevetséges az egész. Apa mélyebbre már nem is süllyedhet, és soha nem néztem volna ki belőle, hogy ilyet tegyen. Tárgyalásra megy. Hah! Mégis miről tárgyal? A francia csók tízfajta használatáról? Ne röhögtessen.
Ez a nő pedig mit akar az édesapámtól? Huszonnöt év körül lehet, és borzasztóan csinos. Csípőig érő sötétszőke hajszínével, fürkészőzöld szemeivel és bronzbarna bőrszínével bármelyik férfit a kisujja köré csavarhatta volna. Miért pont apára esett a választása? Tudom, hogy apu munkahelyén dolgozik egy huszonhétéves ázsiai srác is, aki egészen jóképű és tudtommal rendes is. Tökéletesen megfelel ennek a nőnek. Kivéve, ha a lány nem rasszista. Igen, biztosan az - bizonygatom magamnak. Azonban apuban is van egy kis ázsiai vér, ami bár nem látszik rajta nagyon a termete miatt, a szeméből rögtön kiolvasható. Ez a nő biztosan nagyon buta - miért másért akadna rá egy negyvenes éveiben járó férfira?

Este nyugtalanul alszom el. Úgy érzem, hogy elárulom anyát, azonban nincs szívem  megmondani neki az igazat. Nagyon félek a változástól. Szeretném elmondani az öcsémnek azt, amit megtudtam, de tudom, hogy rossz társaságba keveredett és hogy folyamatosan a drogok éltetik. Jó nővérhez híven megpróbáltam beszélni vele a leszokásról, de durván ellökött magától, és még annyi kapcsolat sincs köztünk, mint régen. Álomba zokogom magam.
Másnap a suliban megpróbálok normálisan viselkedni, azonban a gondolataim őrülten ugrándoznak a fejemben. Vajon az a nő ma is ott lesz, amikor hazaérek? Nem hiszem, hogy mégegyszer meg tudnék birkózni vele, elég sok port kavart már a családunkban. Szeretném hibáztatni, de tudom, hogy nem kenhetem rá az egészet, hiszen apa is ludas az egészben. Kizárom a suliboxom ajtaját, majd kiveszem a fizikakönyvemet és hatalmasat sóhajtva becsukom a kis ajtót, amikor egy ismerős arcot pillantok meg magam mellett, mire a szívem hevesen dobogni kezd.
- Szia Cry Baby! - köszönt mosolyogva.
Amikor meghallom a nevemet az ő szájából, a szívem olvadozni kezd. Mindig is szerettrem volna az ő lágy és mély hangjával hallani. Nem számít, hogy nem az igazi nevemen hívott (sőt, szerintem nem is tudja), csak az a fontos, hogy itt áll előttem és szeretne valamit.
Észbe kapok, ugyanis már vagy öt másodperce csak rezzenéstelenül bámulom őt.
- Szia Johnny!
Fürkészem az arcát, szeretném leolvasni róla, hogy vajon mit érez, amikor én mondtam ki az ő nevét, azonban legnagyobb bánatomra csak tovább mosolyog.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova együtt. Már nagyon régóta el szeretnélek hívni - közölte.
Ez egy olyan fordulat, amire a soha büdös életben nem számítottam volna. Johnny, a legszebb fiú a suliban, akiért minden lány (és valószínűleg egy pár fiú is) teljesen odavan, mindenki közül pont engem választott ki?! És mi az, hogy már nagyon régóta el szeretnélek hívni? Milyen régóta? Miért nem hívott el eddig? Ez tényleg megtörténik? A bal kezemet óvatos mozdulattal a hátam mögé rejtem, majd erőteljesen belecsípek a combom közepébe. Aú! Ez tényleg megörténik. És elképesztően fájdalmas is.
Megint azon kapom magam, hogy csak nagyokat piskologok, így gyorsan bólogatni kezdek.
- Persze, imádnám!
Imádnám? Imádnám?! Annyi szinonímája van a szónak, amit választhattam volna, de én azt mondtam, hogy imádnám, ha elmennénk valahova együtt. Nem mintha hazudnék, de azért mégis - olyan szót használtam és olyan hangnemmel mondtam, mintha azt kérdezte volna, hogy leszel a feleségem? - Persze, imádnám! Bahhhh.
- Oké, akkor holnap hatkor érted megyek. Oké?
Persze, imádnám!
- Oké! - vágom rá a legközönbösebben, ahogy csak tudom. Mégegyszer utoljára rámmoslyog, majd elsétál. Én pedig örömömben magamhoz ölelem a fizikakönyvem és boldogan sétálok be a világ legunalmasabb órájára.





Este minden a feje tetejére áll. A családommal már bevetett szokás, hogy minden péntek este együtt tévézünk. Bal oldalamon anyu, jobb oldalamon pedig az öcsém ül, és mindketten unott tekintettel figyelik a tévét. Ma délután is itt volt az a nő, és megint csak felsettenkedtem a szobámba. Nem akarok beleavatkozni apa piszkos játékába, azonban amikor most odafordulok felé, teljesen lefagyok, és a fülem zúgni kezd. Apa nyakán egy nagyon jól látható rúzsos szájlenyomat található. Elszörnyedve nézem, és abban a pillanatban megbánom, hogy nem beszéltem meg vele a dolgokat. Szeretném figyelmeztetni, azonban mielőtt bármit is tehetnék, anya felé fordulok, aki pontosan oda néz, ahová én az előbb. Tekintete fagyos, rezzenéstelen arccal figyeli apa minden mozdulatát. Két tűz közé kerültem, miközben az öcsém semmit sem vesz észre az egészből. Egyre nehezebben kapok levegőt, és minden fekete lesz körülöttem. Egy pontba meredek, ameddig el nem múlik ez az érzés, de nem csillapodok le egy picit sem.  Levegőért kapkodok, majd gyorsan felállok és felsietek a szobámba. Olyan érzés, mintha bármelyik másodpercben megfulladhatnék. Sírva próbálom legyőzni a pánikrohamomat, és egész testemmel átölelem a párnámat. A párna puha és biztonságos - erre próbálok koncentrálni.
Nem fogok megfulladni - bizonygatom magamnak ezerszer, mire azt veszem észre, hogy már fennhangon is ezt mondom.
Minden rendben lesz, el fog múlni ez az egész.