1 - Cry Baby

Sziasztok!

Fogalmam sincs, hogy mit írhatnék most ide - tele lenne klisé szövegekkel, amiket már ezerszer hallhattatok tőlem. Nagy reményeket fűzök ehhez a bloghoz, azonban a többit sem hanyagolom el, amit korábban valamiért félbehagytam. Minden történetemnek van egy vége, amit el szeretnék mesélni nektek. Ennek a történetemnek a hangulata jobban a történet humoros, mégis drámai oldalára fog alapulni, így picit más lesz, mint az eddigi blogjaim.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek az első rész! Pipáljatok a bejegyzés alatt és iratkozzatok fel, ha szeretnétek következő részt. Kérlek, hagyjatok magatok után megjegyzést, ugyanis nagyon érdekelne a benyomásotok. :)xx
M.

1 - Cry Baby.

 

 Your heart's too big for your body

It's why you won't fit inside

A történetem ott kezdődik, ahol legszívesebben befejezném.

Nem sok minden maradt meg a  babakoromból, az első emlékemet négyévesen szereztem, amikor anyu valami borzalmas ízű löttyöt akart lenyomni a torkomon. Később megtudtam, hogy az a rémség valami kukoricás babaétel, és azóta minden alkalmat megragadtam, hogy ne kelljen soha többé még csak a szagát sem éreznem. Anyu sose tanított meg olyan aprósagokra, mint például hogy mi a szag és az illat közötti különbség. Nos, arra magamtól is rájöttem, hogy a kukoricának szaga van, ahhoz képest még Zac Efron sportzoknija is illatos volt.).

Amikor már elég nagy lettem ahhoz, hogy lehessen a kiskori bakijaimon nevetni, a családom mindig azt hangsúlyozta ki a legjobban, hogy állandóan sírtam. Ezt sosem vallottam volna be nekik, azonban néhanapján még most is sírva fakadok, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretném, vagy ha esetleg a nagybetűs ÉLET próbára szeretne tenni. A stressz és a pánikrohamok mindig is hű társaim voltak, de senki sem figyelt rám eléggé ahhoz, hogy észrevegye ezt. Csupán hisztis kislánynak könyveltek el, nekem pedig nem volt bátorságom felszólalni. Úgy voltam vele, hogy majdcsak elmúlik, ha felnövök. Azonban tizenhat éves koromra sem javult a helyzet. Minden kis apróságon képes vagyok kiborulni, ezért is ragadt rám általános iskolában a Cry Baby becenév, és végigkísérte minden eddigi évemet. Nem voltam eragadtatva azzal, hogy még a családom, sőt, a rokonaink is így hívtak engem, azonban nem is lehetett ellenvetésem, hiszen csak az igazat mondták. Tényleg egy rívó-pityogó kisbaba vagyok. Már régóta csak arra vágyok, hogy valaki megmentsen, kihúzzon a szürke hétköznapokból, és vezessen be egy olyan világba, ahol elfelejthetek mindent és mindenkit. Szabad szeretnék lenni. Sajnos azonban nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk, így kénytelen vagyok az unalmas életemet élni. Az egyetlen ember, aki bearanyozza a napjaimat, az Johnny. Évvesztes, ezért egy évfolyamba járunk, és együtt van földrajz, valamint bioszóránk. Földrajzon a hátam mögött ül, és már ezért is boldog vagyok, ugyanis képtelen nem rám nézni. Oké, csak a hátamat láthatja, de a hátam hozzám tartozik, szóval engem néz, és ez még így is több figyelem, mint amennyit a többi lány kap. Johnny természetesen az iskola szívtiprója, még az is szerelmes belé, aki megpróbál hűvösen viselkedni iránta, de egyszerűen van benne valami, amit mindenki imád. Mondhatnám, hogy a mosolya, a szeme, vagy a kellemes hangja, de kit hülyítek? Ez a huszonegyedik század, könyörgöm, bárki lehet szép, meg kell mutatni valami más jó tulajdonságot is. Egy újabb klisé a kedves és a barátságos jellemzők lennének, azonban Johnny inkább a hatalmas bulijairól híres, azon belül is az emberekről, akik ott vannak. A szülei a filmiparban dolgoznak, és jó néhány híres színész látogatta már meg a partijait, köztük Angelina Jolie és Brad Pitt. Lúzer létemre természetesen nem lettem meghívva a buliba, azonban a suliban elég sokan meséltek róla, így a fülembe jutottak olyan vélemények, hogy "Brad alacsonyabb, mint a magazinokban", vagy hogy "Angelina valószínűleg a nagyijától kérte kölcsön a ruháját". Ezek természetesen az értelmesebb vélemények voltak, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy a végzős fiúk Angelina hátsójáról beszéltek, és Brad "klassz arcszőrzetéről". Az utóbbival nem tudok mit kezdeni, hogy lehet az arcszőrzet klassz? Mi benne a klassz? A mintája? És milyen a nem klassz szőrzet?
Ilyan értelmes gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor Johnny megkopogtatta a hátamat az egyik földrajzórán, és egy tollat kért, mire én rögtön a rendelkezésére álltam, és a kezébe nyomtam az első írószert, amit találtam a tolltartómban. Pechemre egy Csingilinges toll volt, ami magában még nem is olyan ciki, de a toll végén egy rózsaszín kulcstartó volt, afféle díszként. Azt már nem is érdemes megemlítenem, hogy Csingilinghez hűen a kulcstartó csilingelt is. Sajnos már késő volt feleszmélnem, így már csak Johnny zavart arckifejezését láthattam, aki tuti, hogy soha többé nem fog tőlem semmit sem kölcsönkérni, ugyanis félő, hogy legközelebb a Donald kacsás radíromat adnám neki oda. Hah, tévedne! A radíromon Goofy van.
Miután a kezébe nyomtam a tollam, ráeszméltem, hogy odaadtam neki az egyetlen írószeremet, így kénytelen voltam a pink filcemmel jegyzetelni. Az már más téma, hogy látáskárosodáson kívül semmi hasznom sem lett belőle, így három mondat után inkább hagytam a fenébe az egészet, és arra koncentráltam, hogy az ötvenperces óra lehetőleg két perc alatt teljen el.
Óra végén Johnny újra megkopogtatta a vállamat, majd egy "kösz" szóval a kezembe nyomta a tollamat, ami idiótán csilingelni kezdett. Fél másodpercig "szent tollnak", vagy "soha többé nem nyúlok hozzá, hogy rajtamaradjon az ujjlenyomata tollnak" neveztem, de rá kellett jönnöm, hogy töri a következő órám, és muszáj lesz jegyzetelnem, így kénytelen voltam a kezembe venni.
Ennyit a szent tollamról.
Egy kis bűntudat mocorog a szívemben, amikor rájövök, hogy az állítólagos legjobb barátnőm mennyire nem izgat már. Beth Anne a neve, és nagyjából minden óránk közös. Sajnos a tornaóra pont nem, így amikor párokban csinálunk gyakorlatokat, mindig Cindy Lake jut nekem. Iszonyatosan béna vagyok tornából, de Cindy még rajtam is túltesz. Állandóan megsérül, ezért magamra maradok, és a tornatanárnő szerint dobálhatom a medicinlabdát a falnak, ha már párom nincs. Azt nem értem, hogy Cindy bokája hogyan fordulhatott ki, ha ötvencentis távolságra dobáltuk egymásnak egy helyben állva a medicinlabdát, de mindenesetre elég rosszul festett. Félreértés ne essék, szó szerint rosszul festett, hiszen néha a rajzórákon is párokban dolgoztunk, és a tornaórás szerencsétlenségeit azzal kompenzálta, hogy rajzórán minden közös munkákat azzal cseszte el, hogy festett. Könyörögtem neki, hogy rakja le az ecsetet, de hajthatatlan volt. Ő a munkáját művészetnek nevezte. Én nevet sem tudtam adni neki.
Amikor nem iskolában voltam, akkor Beth Anne-vel kószáltunk a városban, és igazán büszkék voltunk magunkra, amiért olyan érdekes programjaink voltak, mint hogy például milyen messze tudjuk eldobni a kavicsot a tóba. Nem volt túlságosan szórakoztató, de igazán meg tudta nyugtatni az embert, ha szükség volt rá. Kár, hogy nincs egy olyan személy az életemben, aki meg tudna engem nyugtatni.